Sok éve meghalt már anyukám. Pontosan emlékszem a betegségének kezdeti tüneteire, a diagnózisra, a velünk a halál bizony nem fog kicseszni elszántságra, aztán a kétségbeesésre, a dühre, az elfogadásra. Az elmúlt években nem telt el úgy nap, hogy ne jutott volna eszembe, hogy ne hiányozott volna – ugyanakkor volt időm arra is, hogy megtanuljam a helyén kezelni ezt a szűnni nem akaró űrt.
Feldolgoztam a halálát.
Hittem legalábbis egészen addig a pontig, amíg meg nem keresett Máthé Kriszta, hogy a segítségemet kérje készülő könyve szerkesztésében.
– Mi a témája? – kérdeztem.
– Anyának írom – felelte ő. – Húsz éve halt meg – egészítette ki.
Bár vettem egy mély levegőt a hír hallatán, mégsem fordult meg a fejemben, hogy a személyes érintettség miatt netán sok lenne nekem. Hogy talán nem kellene vállalnom a megbízást.
Azóta az is kiderült, az egyik legjobb döntés volt, hogy nem hátráltam meg.
Mert ennek a könyvnek a hatására dolgoztam fel végül azt, amiről azt gondoltam, hogy nincs már vele dolgom. Annyira mély, annyira őszinte, annyira felszabadító, annyira rólunk is szól, mindannyiunkról, hogy az elolvasását kötelezővé tenném minden olyan ember számára, aki egyszer találkozik majd az elmúlással.
– Az indiánnevem: könnyfakasztó. Sír fél Székelyföld – írta nekem Kriszta nem sokkal azután, hogy megjelent Hókifli című könyve. És tényleg ilyen. Zokogva olvastam el én is minden egyes alkalommal szerkesztés közben.
Elképesztően büszke vagyok arra, hogy részem lehetett a megszületésében. Ez sem csak egy újabb megbízás volt.
Mennyire nem.
Mennyivel több.
Örökre hálás leszek a tanításért, amit a könyv által kaptam.
Nem kell hosszasan kutatnom magamban, hogy választ találjak arra a kérdésre: vajon mi értelme a könyveknek? Pontosan az, amiről itt írtam. És szükségünk van rájuk azok a bizonyos egy mondatok miatt is, ami a Hókifliben számomra ez: „Akkor még nem tudhatom, hogy éveken keresztül a tükörben találkozunk majd.”
Hókifli
Anyaillat
Hat-, hétéves lehettem, mint most a lányom. Nyár lehetett, ágyban voltam már, kint lement a nap. Édesanyám kinyitotta a gyerekszoba ajtaját, a mümüket kereste, ki akarta mosni őket.
Mert én mümüztem. Volt is belőlük három, hogy az estéinket ne a keresésükkel töltsük. Gézszerű valamik voltak, hosszú, törülközőhöz hasonlítható rongyok. Fehérek, hogy jó gyorsan koszolódjanak.
– Nem tudom, hol a többi! – szorítottam magamhoz az épp nálam lévőt.
– De mégis, hol keressem? – ült le az ágy szélére, kezét a párnám alá dugta, tudta, ott laknak a pótmümük, de most nem voltak alatta.
– Mit szeretsz bennük ennyire?
– Olyan az illatuk, mint neked, anyaillatuk van.
Szeme megtelt könnyel. Mesélt…
Hogy korán érkeztem e világra, sokkal hamarabb, mint kellett volna. Ezért sokat kellett a kórházban maradnunk, míg kellőképpen megnőttem, megerősödtem. Akkoriban külön voltak a babák és anyák. De ő bejöhetett hozzám, oda a nagy ablak mögé, mert inkubátorban voltam, és mert egyszer felnéztem az angyalokhoz, de végül mégiscsak úgy döntöttem, hogy itt maradok.
S akkor ott valaki otthagyta a babáját. És az a baba annyit sírt, mindig csak sírt. Mindenkit kikészített, az összes nővért és persze őt is. Aztán egy napon gondolt egyet, átsétált a terem másik felére, ahol az a baba volt, és ráterítette a pólóját. Hogy érezzen anyaillatot. Hogy érezze, szeretik. És csend lett. Fel nem merte venni, de napokig vitte neki a blúzait, amiket másnap cserélt. És így valahogy látványosan lecsendesedett a kicsi. És gubbasztottam én ott a terem másik felében az inkubátoromban, és épp aznap mondta egy doktor bácsi, hogy talán majd meg tud tanítani engem önállóan enni, talán…
Ma, amikor a lányom hozzám bújt, elalvás előtt egy jó nagyot szippantott belőlem, hirtelen eszembe jutott ez a történeted, oly váratlanul, ahogy csak illatod hiánya tud meglepni.