Mire Viki eljutott hozzám, hogy személyesen adja át nekem „Nem rizsa” című könyvét, addigra már sokan olvashatták a gondolatait. Miután szerves részem lehetett abban, hogy a könyve elkészüljön, izgatottan tettem fel neki a kérdést: „Mesélj, milyenek a visszajelzések?”
Ő azt felelte:
„Anyukámé volt a legmeghatározóbb, aki azt mondta, nem is tudtam kislányom, hogy ilyen ügyes vagy. Nagyon büszke vagyok rád!”
Nekem pedig itt elakadt a szavam.
Az én anyukám már nem tud nekem ilyeneket mondani, de ezen a ponton mégis olyan volt, mintha megtette volna.
Szóval, ha legközelebb valaki megkérdezi, hogy miért szeretem a munkámat, akkor ezt a történetet fogom elmesélni neki.
Nem rizsa
A kötet szembesít bennünket saját magunkkal. Egészen korán megtanultam befogni a számat, kamaszként kinyitni, tanárként lyukat beszélni a tanítványaim hasába, a multik világában pedig csúsztatni és „töltelékszavazni”. Mára ledobtam minden sallangot, a könyvem elolvasása után pedig várhatóan mindenki így tesz majd.